KAMBODZSA Egyszerűen csak Angkor

Az Angkor bejegyzés elejére idekívánkozik egy régi történet. Jópár éve óriásplakáton reklámozták a National Geographic magazint, az elején Angkor volt. Szinte hihetlen volt számomra, hogy ilyen gyönyörű hely létezik. Amikor megtudtam, hogy milyen messze van, lehetetlennek gondoltam, hogy én valaha eljutok oda. Egy elérhetetlen álom volt. Viszont most azt mondom, hogy nem lehet semmire sem azt mondani, hogy lehetetlen. Az álmainkért kell élni:-) 

Reggel izgatottan keltünk, indult a kis templom túra, amire tuctuccal mentünk. A sofőrünk egy helyi kis srác volt, és nagyon sportosan vezetett:-) Megvettük a háromnapos fényképes belépőt, és indult a nagy kaland. Az első állomás természetesen Angkorvat temploma volt, amit az ember minden képeslapon, brosúrán lát. De élőben minden elképzelést felülmúl. Hatalmas, monumentális, és mégis, a kis részletek gyönyörűek a falakon, ablakokon, tornyokon. Csodálatosak a szobrok, elrepítenek egy másik világba. 
Persze itt is letértünk a turisták által jól kitaposott utakról, és ha egy kicsit arrébmentünk, már egyedül találtuk magunkat. Ahová lehetett benéztünk, felmásztunk, bekukkantottunk. Megcsodáltuk az ablakok csipkéit, a szobrok részletes kidolgozását, a templom hatalmas méreteit. 

Hatalmas élmény volt még Prah Khan templomában látni azokat a falakat, amiket benőttek a fák. 

És Ta Prohmban a hatalmas kőbe faragott arcok között sétálni. 

És rendkívül élveztük a száguldozást a tuc tuccal a templomok között:-)

Aznap két csodás történet is megesett velünk. Velem. 
Ebédelni egy helyi kis étterembe mentünk amit a kis vezetőnk ajánlott. Gondolom kapott ő is valamit érte, hogy odavitt minket:-) Jót ettünk, beszélgettünk, aztán a végén elmentem mosdóba. Mentem vissza az asztalunkhoz, és Balázs hatalmas vigyorral az arcán várt, előtte egy vietnámi kávé. Micsoda meglepetés! Persze én is rögtön kértem egyet:-)

Amikor jöttünk már el délután, de még a templomok területén voltunk, Balázs elment mosdóba, én pedig a tuc tucban maradtam. Gondoltam addig nézelődök, ejtőzök. Nem messze tőlünk két elefánt állt, hátukon a hajtójukkal. Egyszer csak elindultak arrafelé, amerre a tuc tuc állt, és elmentek mellettünk. Olyan közel, hogy láttam az elefántok ráncos, mégis puhának tűnő szürke bőrét, és akár meg is tudtam volna érinteni. Ott csattogtak el mellettünk! Olyan varázslatos volt:-) 

Este kimentünk a forgatagba vacsorázni, és megállapítottuk, hogy ez megint egy hihetetlen nap volt!      
  

Csodák

Napfény a szívünkben

Már akkor éreztem, hogy ez egy csodálatos élmény lesz, amikor közeledtem a MAFILM épülete felé. Belépve valami különleges atmoszféra fogadott, a falakon régi filmjelenetek, a folyosókon moziszékek. Az InnerSun (www.bensonap.hu) művészeti iskola egy órájába nézhettem bele, kedves barátnőm, Gárdonyi Edit meghívására. Az iskola küldetése, hogy minél többen betekintést nyerjenek a filmkészítés rejtelmeibe, technikai hátterébe, az előkészítéstől kezdve a vágásig. A csavar, a különlegesség pedig az egészben az, hogy itt akadálymentesített filmekről van szó, és a kurzus vezetője Tímár Péter. Edit az egész iskola megálmodója, motorja, egy hatalmas szívű ember.

A srácokat a földszinti vágószobában találtam meg, nagyon lelkesen hallgatták Koncz Gabriella, Balázs Béla díjas vágó előadását. Engem is nagyon magával ragadott, amit még elcsíptem belőle:) Mindenki nagyon lelkes volt, kérdeztek, igazi párbeszéd folyt. Már az elején beszippantott az egész.

Egy gyors váltás, már mentünk is a második emeletre, Tímár Péter órájára. Nosza, feladatot is kaptam, Jánoki Máriót kísértem fel a terembe, ő nem lát. Közben gyorsan bemutatkoztunk, és már fent is voltunk, kezdődött a csoda. Mert más szó nem jó rá, és az is hihetetlen, hogy pont erre az órára csöppentem be. Ugyanis levetítették a csoport kisfilmjét, az ' Ahol bent süt a nap" - ot.

A film a Vakok Intézetében játszódik, és az iskola egy volt tanulója, Robi vezet minket végig az épületen, aki itt a tanfolyamon is részt vett. Az eseményeket egy narrátor kommentálja, mint ahogy Tímár Péter filmjében, a Vakvagányokban is. Végigmegyünk a folyosón, bepillantunk egy tanórára, a konyhában teát főzni tanulnak a gyerekek. Egy fiú bohóckodik egy terem előtt, aztán már a csodaszép Nádor teremben vagyunk, egy lány zongorázik. Az uszodában zajlik az edzés, egy fiúcska órára siet a folyosón, közben megérinti egy társát is, aki egy ajtó előtt áll.

Jó volt látni ezt az élettel teli, napfényes filmet, megtiszteltetésnek éreztem. Nekem nagyon sok újat mondott, sok mindent nem tudtam erről a világról, suliról. Például azt, milyen ötletes módszerel tanítják a kémiát, vagy hogy mennyien vannak egy osztályban. Jó lenne, ha minél több emberhez eljutna a film, én mindenesetre most terjesztem: https://www.youtube.com/watch?v=3f14Kw2jdWI

 A film után a kis csoport megvitatta a munka eredményét, és egy nagyon jó kis beszélgetés alakult ki, amihez még még én, a kívülálló is hozzászólhattam. Azt hiszem mostanra az is kiderült, hogy az akadálymentes film a vakok számára is élvezhető mozi, aminél a megértést a narráció segíti.

Ezután egy nagyon érdekes dolog következett, Tímár Péter a Moziklip című ikonikus film egyik videóklipjét átszerkesztette akadálymentesre. A Vasárnap éjjelt, Korom Attila csodás- szomorú dalát. Az eredmény az lett, hogy a klip sokkal ütősebb narrációval és dalszöveggel. Teljesen átéreztük a tragédiát, beleértve a két nem látó társunkat is.

Az óra többi része is hihetetlenül jó volt, néztünk részleteket a Vakvagányokból, Tímár Péter pedig lelkesen magyarázott, tanított, véleményt kért.

Márióval egy kapcsolódási pontot is találtunk, mind a ketten láttuk az Irány Mexikó! c. tévéfilmet, és teljesen odáig voltunk érte:)

Alig tudtam elszakadni ettől a lelkes csoporttól, és kimenni az épületből.

Edit, köszönöm a lehetőséget, hogy beleshettem hozzátok, a résztvevőknek és Tamár Péternek pedig ezt az inspiráló délelőttöt.

És most irány az ágy, szem becsuk, füles betesz, film indít, és Irány Mexikó!

KAMBODZSA Poros út

Reggel elbúcsúztunk Phnom Penh-től, és útnak indultunk Siem Reap-be. Nagyon izgatott voltam. Angkor. Amikor régebben újságokban láttam, álmomban sem jutott eszembe, hogy valaha eljutok ide. Olyan messzinek tűnt, elérhetetlennek. És tessék, eljutok ide is. Most már semmire nem mondom, hogy soha:)
De térjünk vissza a hosszú, ám nem eseménymentes utazásra. A két város között menetrendszeri busszal utaztunk néhány turista, és sok helybéli társaságában. Róttuk a kilométereket, megint néztük és hallgattuk a helyi popzenét, és rágcsáltuk az Orero kekszet. Egészen addig, amíg le nem robbantunk. Miután megálltunk, leszállt a sofőr, majd az utaskísérő is, és valamit lázasan szereltek a busz egyik kerekénél. Fél óra várakozás után leszálltunk, és egy csenevészebb fa árnyékában figyeltük mire jutnak. Sajnos nem sokra.

Az utasokat szép lassan felvették más buszok, amik az úton Siem Reap felé tartottak. Nekünk egy kisebbfajta jutott, plusz öt dollárt kellett fizetni fejenként. Jó koszos volt a csomagtér, az út porából kaptak a hátizsákok is. Az új busz döcögős volt, a sofőr pedig vadul dudált. 
Egy szálloda előtt tett ki minket, ahonnan még fel kellett, hogy hívjuk a saját szállásunkat, hogy küldjenek értünk tuctuc-ot. Aztán amikor végre odaértünk, welcome drink-kel és nedves hűsítő kendővel fogadtak, a szobában pedig ezzel:

Nagyon tudjuk ajánlani ezt a szállást. Jó helyen van, közel a központhoz, szépek a szobák, kedves a személyzet, finom a reggeli. 

Vacsizni bementünk a központba, ami nagyon turistás, olyan, mint bármelyik éjszakai buli és étteremutca, központ. Van ol. olyan része, amit úgy neveznek, hogy Pub Street. Van itt minden: ír kocsma, pöpec franciás étterem, koktélbár, helyi ízeket kínáló étterem. 

Este izgatottan gondoltunk a másnapra: Angkor!

KAMBODZSA Kalandozások a fővárosban

Ebben a napban aztán volt minden: csoda, szomorúság, izgalmas helyek, egzotikus ételek.
Reggel a királyi palota felé vettük az irányt, ami egy csodálatos ékszerdoboza Phnom Penh-nek. A szemetes utcák között igazi gyönyörűség bújik meg, hatalmas értékekkel. A palota 1939 óta ismét királyi rezidenciaként funkcionál. A turisták részére csak egy része áll nyitva, de milyen rész az! Csodálatos pagodák, templomok, és egy hosszan húzódó falfestmény, amelynek részletein órákig el lehetne időzni. Rengeteg Buddha szobor, színpompás növények.
Azért itt voltak olyan csodaszép dolgok, hogy bizony elfutotta a szemem a könny.

A következő könnyek a szomorúság és a felháborodás könnyei voltak. A Toul Sleng börtönmúzeum a Pol Pot rezsim kínzóközpontja volt, 1975-ig iskolaként működött. A neve S-21 volt, és ide hozták be a nem kívánatos személyeket és fogták őket vallatóra. A felszabadítást követően kevesebb mint tíz fogoly került ki innen élve. A területet meghagyták az akkori állapotában, romos, enyészetnek indult, nyomasztó. Az épületekben, termekben most kiállítások láthatók. Az első épületben a cellák, ahogy a vietnámiak megtalálták, a halottak képeivel. Aztán tablók az áldozatok képeivel. Rengeteg, végestelen végig. A Vörös Khmerek letartóztatás után minden rabot lefotóztak; rettegő, kifejezéstelen, vagy éppen kíváncsi arckifejezésük összefacsarja az ember szívét. Ki vannak állítva vallomások, amiket a rabokból erőszakkal szedtek ki. És a túlélők története, fényképei.



Egy másik teremben Pol Pot és társai pereit és az ítéleteket mutatják be, amelyek fájdalmasan későn történtek. Nagyon nyomasztóak a magánzárkák, és a kínzókamrák.

Ezt a múzeumot csak összeszorult torokkal lehetett végignézni. Újra és újra felháborít, hogy ilyen szörnyűségek megtörténhetnek a világban, és máig megtörténnek.

Az ebédünk már egy kicsit felszabadultabb volt, főleg, hogy olyan étteremben ettünk, amelynek a specialtása a pók volt. De mi nem kóstoltuk meg:-)

Utána elsétálgattunk egy csodás templomkomplexumban, és megnéztük a Nemzeti Múzeumot. Nekem legjobban a kertje tetszett, a csodálatos növényekkel.

A kambodzsai emberek zömökebbek, mint a vietnámiak, és a bőrük színe is sötétebb. Szép, sűrű fekete hajuk van, és szélesebb arcuk. Ők is barátságosak, de visszafogottabbak, kicsit szomorkásak.

Az utcákon látszik a szegénység, koszosak, és szemetesek. Itt rizikósabb utcai árusnál enni, illetve nem is nagyon lehet. Vietnámmal ellentétben, itt nagyon elválnak a turistás részek a helyi, autentikus részektől. Nem igazán lehet keveredni. A turistás részek, pl. itt a folyópart, tele vannak nyugati ételeket is kínáló éttermekkel, a csak nekik működő boltokkal, szórakozóhelyekkel, piacokkal. Fizetőeszközként a Dollárt fogadják el a legtöbb helyen.

Délután a folyóparton sétáltunk, kávéztunk. Láttunk egy nagypapát, aki a sétányon ült a kicsi, totyogós unokájával. A kisfiú legalább egy fél órán keresztül egy műanyag székkel játszott, tologatta rendületlenül az emberek között. A papa nem aggódott, fél szemmel azért mindig figyelt, a gyerek pedig mindig visszament egy kis kószálás után a tatához. Ott azért még lassabban élnek. Mi is lelassultunk kicsit, és jó volt:-)

  

KAMBODZSA Hosszú az út Kambodzsába

Másnap reggel szintén hajóval utaztunk Kambodzsába. Csak most az volt a különbség, hogy az összes cókmókunkat vittük, és egy másik ország volt a cél. Egy kisebb vízi alkalmatossággal mentünk, ami kb. 20-30 személyes volt.
Itt is kaptunk bagettet és banánt reggelire, és persze az elmaradhatatlsn vizet. Velünk utazott egy francia házaspár, hollandok, és nyugat-európai fiatalok. Az utasok között volt egy Dawn-kóros fiatalember, az édesanyjával és a lánytestvérével utazott. Nagyon normális volt, és vele is normálisan viselkedett mindenki. A nyugat-európaiakban tetszik, hogy nagyon természetesen kezelik őket, semmi jóból nem maradnak ki. Egy vietnámi-kambodzsai utazásból sem:)

Az első megállónk egy határközeli épületnél volt. Itt kellett kifizetnünk a vízumot, ami nem fix áras, nekünk kb. 30 dollár volt:) Egy hivatalnok összeszedte az útleveleinket is:) Lehetett még kávézni, beszerezni pár apróságot a hátralévő hosszú útra. Mi Orero kekszet vettünk:)
A második partra szállás alkalmával visszakaptuk az útleveleinket a vízummal, amit egy ablaknál le kellett pecsételtetni egy vámossal. Kambodzsában voltunk:)

Az úton még volt egy izgalmas történés. A folyó közepén átszálltunk egy másik hajóra, ami jóval nagyobb volt, mint az előző. 
A hátralévő út nagyon hosszú volt, délután 4 körül értünk Phnom Penhbe, Kambodzsa fővárosába. Már a hajóúton láttuk, amikor nézelődtünk, hogy az ország jóval szegényebb a szomszédos Vietnámnál. Kicsi, elmaradott településeket láttunk, sovány marhákat, egyszerűen öltözött, szegény embereket. Viszont a parton a kis házak között gyönyörű buddhista templomok emelkedtek. Csodás színeikkel, csipkés tornyaikkal. 

A hajóállomásról tuc-tuc-al mentünk a szállásra. Ez a praktikus alkalmatosság a kedvencünk lett kambodzsai tartózkodásunk alatt. Úgy kell elképzelni, hogy egy robogó húz egy nyitott kordészerűséget, amiben egymással szemben két-két ülés van. Oldalt lehet kapaszkodni. Igazából a riska modernebb változata. Nagyon izgalmas volt tuctuc-al közlekedni:) Némelyik sofőr nagyon sportosan vezet:)
Itt a turistáknak ez a fő közlekedési eszköze, a helyieknek pedig jó bevételi forrás. A következő napokban sokszor hallottuk, ahogy a sofőrök a járművüket ajánlják. " Sir, madam, tuctuc, tuctuc" :-)

Este egy nagyon jó étteremben vacsoráztunk. Tipikus kambodzsai fogások voltak, és pár európai. A hely specialitása a pók volt. És még volt egy érdekessége, ami engem jobban érdekelt, mint a rovarok. Ugyanis itt pincérnek volt utcagyerekeket alkalmaztak. Voltak a tanárok, akik már jobban elboldogultak. Ők vették fel a rendelést, hozták a számlát, és tanították a tanulókat. Az utóbbiak végezték az egyszerűbb feladatokat, hozták a fogásokat, vitték el a tányért. Nekünk egy nagyon aranyos, mosolygós tanulónk volt:) Nagyon jónak tartom ezt a kezdeményezést. Bárcsak minél több fiatalt tudnának így alkalmazni.
Nagyon finom palacsintás desszertet ettem:

Hősök

Anyu

Most megszakítom izgalmas élménybeszámolómat, mert nagyon fontos nap van. A te napod. Az én első számú hősömé.
Mert az egész életed egy példa nekem. Pici baba korodban, amikor éppen csak kinyílt a világ, megbetegedtél. De te mosolyogva, csendben vetted az akadályokat. És ahogy cseperdtél, nem kevés humorral. És persze  ott volt a mi Femme Fetale mamánk, a te anyukád. De róla majd később. Kamszkorodban aztán a lovak közé csaptál, bőr miniszoknyát hordtál, és ugyanúgy benne voltál minden marhaságban, mint bárki más. Aztán jött a nagy szerelem apuval, és az összes nehézségével. De ti győztetek, most is szuper páros vagytok.
Aztán hatalmas áldozatokat hoztál azért, hogy mi megszülethessünk. A csodás kilenc hónap nagy részében feküdtél. És itt vagyunk:) Micsoda gyerekkorunk volt! Tele nevetéssel, játékkal, önállósággal, Balatonnal. Tejbegrízzel. Ó, és aggódással, "vettél sapkát?"-al. 

Szeretem benned azt, hogy érdekel más földrészek embereinek élete. Szeretem azt, hogy érzékeny vagy. Szeretem amikor frissen jössz a fodrásztól. Szeretem a pipilevesedet. Szertem, hogy legalább tíz évet letagadhatsz. És azt is, hogy ezt örököltem tőled. Szeretlek, mert adtad nekem (is) az öcsit. Szeretem a mamuszokat. Szeretek veled lenni, és köszönöm a legnagyobb ajándékot, amit adtál: az Életet.
Ha már szülinapom is van:)

VIETNÁM Just a perfect day

Kelés reggel fél ötkor. A kis vezetőnk már vár. Egyetemista lány. Botorkálunk a sötétben a kikötőhöz. A csónakunk kicsi. A kormányos középkorú nő. Mosolygós és erős. Még a parton kezünkbe nyomnak egy krémes kávét. A hajócska imbolyog, kapaszkodunk. Kapunk reggelit is. Bagett és banán. A Mekong széles. Megállunk tankolni. Vicces:)

Kapunk nádból gyártott bogarat. Aztán én virágot a hajamba. Karkötőt. Nagy mosolyokat. Úszó piac. Hatalmasak az ananászok. Vízi büfé is van. Egy bácsi dob nekem egy paradicsomot:) Kapunk pucolt ananászt. Aztán mangót. A kedvencem. Már nem kapaszkodunk. Siklunk a vízen.

Bemegyünk egy kis csatornába. Csodák. Kiszállunk. Gyümölcsültetvény. Ananász, banán, virágok. Ebédelünk is. Én tofut. Nagyon megszerettem. Melegillatú nyugalom. A kávé már alap. Megunhatatlan.
Tovább a kis csatornákon. Zöld. Csónakok. Sosem látott világ.
Újra a széles Mekongon. Bóbiskolunk. Meleg a szél. Csodákat láttunk. 

Szusszanás a szálloda recepcióján. Már a buszon Chau Doc felé. Elsuhanó házak. Városkák. Közben vietnámi videóklipek. Mellettem a párom. Boldog vagyok.

Egy kis pihi a szobában. Aztán séta. Még kiélvezzük a nyüzsgést. Vacsora a folyóparton. Mangós hal. 
Elfáradunk. Kényelmes az ágy. Utolsó emlékem. Kérem, hogy takarjon be:)

VIETNÁM Helló Mekong!

Reggel búcsút vettünk a kis szigettől, és repültünk tovább Chan Tho-ba, egy városba a Mekong folyó partján. 
A szállodánál már vártak minket, pontosabban egy kis fiatal utazásszervező lány. Akivel azon nyomban le tudtuk szervezni a másnapi Mekong hajókázás részleteit. Reggeli indulás, úszó piac, kísérő, hajókázás a csatornákon is. Izgalmasan hangzott:) Ez 50 Dollárba került, plusz még transzfert is intéztek másnap a buszhoz, és azutáni nap a hajóhoz. Másnap egy másik Mekong melletti városba mentünk, azután pedig át Kambodzsába. 
Chan Tho-ban is körülnéztünk, és visszacsöppentünk a tengerparti nyugi után a nyüzsgésbe. Helló robogók!

A szobába visszaérve aztán más robogásban volt részünk, Balázs megnézte a Forma 1-et. 
Délután találtunk egy remek kis péksütizőt:) Minden finom volt, egy sütivel viszont befürödtem. Úgy nézett ki, mint valami diós csoda. Káposztás, borsos volt...

Este sétálgattunk a folyóparton, élveztük a nyüzsgést. És nagyon vártuk a holnapot!

VIETNÁM Napsütés, tenger és Buteyko

Mit csináltunk a tengerpartos napon? Én fürödtem, úsztam, aztán séta a parton a homokban, fekvés a napozóágyon, olvasás. Aztán ugyanez előlről:-) Ezt megszakította egy kávé vagy turmix a bárban, ebéd, vacsora. Balázs nem szeret fürdőzni, ő olvasott a parton, sörözött a bárban. Jól éltünk:-)

Miközben úsztam, lebegtem a tengerben, és néztem a csodálatos partot, arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. Boldog érzés volt, mint amikor az ember ki akar bújni a bőréből.
A tengerben nagyobb és élesebb kagylók voltak, de olyan szép tiszta volt a víz, hogy észrevettem őket, mielőtt rájuk léptem volna. Lehetett még látni kisebb halakat, és néha nagyobbakat is:-) És egyszer egy nagy, csápos lényt sodortak ki a hullámok, nem sikerült megállapítani, mi lehetett:-) Visszatérve a turmixokra: a banános volt a kedvencem, de kipróbáltam a mangót, az ananászt, és a passiógyümölcsöt is. Arrafelé a banánok sokkal kisebbek, mint nálunk, és nagyon édesek. Visszaemlékezve, mintha a színük is kicsit sárgább lett volna:-)

Egy kicsi bosszúság volt az út első felében, az, hogy Saigonban megfáztam. Kint nagyon meleg volt, sok benti helyen, kajáldában 15-16 fok. És első alkalommal nem voltam gondos, a szobában hagytam a kendőmet. Nem volt vészes, csak a nátha jött ki. De azért elég bosszantó volt, mert hát mégis csak nyaraltunk! A tengerparton olvasgatás közben viszont érdekes cikkre bukkantam a Glamour magazinban. A Buteyko-féle légzéstechnikáról szólt, és arról hogy milyen sok betegségen lehet ezzel a módszerrel segíteni. Az egésznek az a lényege, hogy sokszor helytelenül lélegzünk, a szánkon vesszük a levegőt, sóhajtozunk. Az egészgéges az lenne, ha az orronkon keresztül lélegeznénk, kicsi levegővételekkel. Különféle technikákkal pedig gyógyíthatók, illetve tünetmentessé tehetők olyan betegségek, mint az asztma, allergia, krupp. És a nátha! Írtak is egy olyan egyszerű gyakorlatot, hogy tartsuk vissza a levegőt, amíg tudjuk, aztán lélegezzünk aprókat. És orrfújásnál is aprókat fújjunk:-) Gondoltam időm van, csak én kellek hozzá, a tüdőm, kipróbálom. Úgyhogy a vízben, a parton, amikor eszembe jutott, csináltam. És másnapra tényleg elmúlt a fránya nátha. Gondolom azért a sós víz is sokat segített, de én látok fantáziát ebben a módszerben. Itt lehet olvasni róla bővebben: www.buteyko.hu
Köszönöm Buteyko doktor! És köszönöm Glamour!

VIETNÁM Irány a tenger!

Búcsúnk Saigontól éppen olyan volt, mint az ott eltöltött három nap, barátságos és meleg:-) Reggel keltett a megszokott kis kakasunk, na meg az ébresztő, összepakoltunk, és lecihelődtünk a recepcióhoz. Vendéglátónk, egy fiatal lány, nagyon kedvesen érdeklődött, hogy éreztük magunkat, kaptunk egy búcsúkávét (ahogy kell, sűrített tejjel, krémesen), és a végén még egy ölelést is.

Aztán jött a taxi, és indultunk közös nyaralásunk második helyszíne felé, Phu Quoc szigetére. A Vietnam Airlines belföldi járatával repültünk, röpke fél órát, és nagyon meg voltunk elégedve. Az út sima volt, a légiutas-kísérők kedvesek, és kaptunk egy-egy palack vizet is. A legtöbb utazásnál, történjen akár busszal, repülővel vagy hajóval, ez alap. Egyrészt, mert nagyon meleg van, másrészt, ott a csapvíz nem iható, a lakosság is ezt fogyasztja. Phu Quoc főleg üdülősziget, a fő látványosság maga a tenger és a gyönyörű homokos part. Mi egy icipici üdülőtelepen voltunk, az is a neve, hogy Beach Club Phu Quoc. Itt a weboldala, érdemes megnézni: www.beachclubvietnam.com. Négy bungaló és hat szoba tartozik hozzá, nagyon családias, barátságos:-) És egy félig nyitott, nagyon romantikus beach bár és étterem. Ami egyben a recepció is.

Egy könnyű ebéd után el is foglalhattuk az egyik bungalót, ami a tengerre nézett. Nekem nem is kellett több, fel a fürdőruha, irány a víz. Ami nagyon kellemes langyos volt, a part homokos, nem túl hirtelen mélyülő. A bungalóból egészen varázslatos volt a kilátás. A bejárati ajtó a tengerpartra nyílt, és az oldalsó ablakból is a partot lehetett látni. Paradicsomi!

Kis házikónkat még gyíkokkal és kisebb bogarakkal osztottuk meg. Az előbbiek a jó meleg falat szerették, az utóbbiak ellen volt moszkitóháló az ágyon.
Az este szinte giccsesen tökéletes volt, a teraszon boroztunk, és néztük a naplementét:)

VIETNÁM Saigon feeling

Utolsó saigoni napunkon nem csináltunk semmi különöset:-) Elhatároztuk, hogy csak élvezni fogjuk a várost, mászkálunk, kávézgatunk, nézzük az embereket. Így is történt. Nem volt konkrét program, egyedül egy mecsetet és egy felhőkarcolót terveztünk be.

 A vietnámiak nagyon aprók, és vékonyak. A bő egy hét alatt nem igazán láttunk elhízott embert. A nők szépek, kecsesek. Koránkelők, egész nap nyüzsögnek. Reggel hat körül már indul az élet, nyitnak a boltok, az utcai árusok már árulják a portékáikat. Este pedig későig fent vannak. Szintén nyitva van minden, lehet enni-inni, vannak éjszakai piacok is. És a parkokban sportolnak, táncolnak. Többször láttunk szabadtéri boksz vagy karateedzést, tollasozó, focizó embereket.

A város tele van köröm- és masszázsszalonokkal. Érdemes kipróbálni őket, mert olcsók, és általában szépen dolgoznak.

Az emberek a meleg ellenére kabátban, hosszú ujjú felsőben vannak egész nap. Egyrészt a napsugárzás miatt, másrészt, mert mindenki robogóval jár, és ott jó, ha fel van öltözve az ember lánya és fia. Úgy tapasztaltuk, hogy barátságosak, ha nem beszéltek angolul, akkor mutogatva remekül megértettük egymást. Sokszor összemosolyogtunk emberekkel, és sikerült belekóstolni kicsit az ottani életbe.

Az árak a mieinkhez képest alacsonyak, 200 Ft-ból remekül megebédeltünk az egyik levesező helyen. Az étkezés egy átlagos étteremben nem kerül többe 2000 Ft-nál. A szállások körülbelül 5000 Ft-ba kerültek, saját fürdőszobával, néha erkéllyel. Mindegyik szobával meg voltunk elégedve, tiszták, rendesek voltak, az ágyak is kényelmesek: a vietnámiak szeretik a keményebb matracokat:)
A szállásokat főleg a booking.com-on foglaltuk.

Borravalót nem szokás adni az éttermekben, kávézókban.

Az utcai árusoktól főleg kisebb harapnivalókat érdemes venni: péksütiket, bagettet, joghurtot, gyümölcsöket.

A nagy nézelődésben megállapítottuk azt is, hogy ott is imádják a gyerekeket:) Nem fukarkodnak az ölelésekkel, puszikkal.
Megszerettük Saigont:)

VIETNÁM Szomorú délelőtt - vidám este

Délelőtt a Háború Múzeumában voltunk. A Tripadvisoron is kiváló minősítést kapott múzeum főleg fotókon keresztül mutatja be a 20. századi vietnámi háborúkat. A múlt században az ország konfliktusból konfliktusba keveredett. Rengeteg áldozat, sok civil is, újságírók, fotósok. Az amerikai beavatkozás után 3-5 millió vietnámi, 58 ezer amerikai halott. A termekben mindenki dermedt csendben nézte a fotókat, és nem volt ritka a sírdogálás sem. Az egészben a legborzalmasabb a vegyi fegyverek bevetése volt, aminek hosszú évtizedekig viselte nyomát a természet, és az emberek. Amerikai oldalon is. Nekem is összeszorult a szívem a képeket nézve. Főleg amiken ártatlan civilek, gyerekek voltak.
A múzeum kertjében gyerekrajzkiállítás volt, a Békecicák lett a kedvencünk.

A nap többi része sokkal vidámabban telt, az állatkertben pl. ezt találtuk:)

Este vízi bábszínházban voltunk. Nagyon tetszett:) A bábok egy vízzel felengedett színpadon mozognak, táncolnak. Két oldalt vannak a zenészek, akik egyúttal a bábok hangjai is. Nem egy történet van, 17 különböző jelenetet adtak elő a nézőknek. Például Sárkánytánc, horgászat, vízben játszó gyerekek, hajók versenye. Az egész nagyon különleges volt, és nem hasonlított semmi eddigi színházi élményre. 

Este még bámultuk a parkban a tollasozókat, és a teraszon most sört ittunk. Egyszerűbb kinyitni:)

VIETNÁM Kultúrsokk - melegsokk

Most pedig álljunk terpeszbe, hajoljunk le, és nézzünk ki a két lábunk között a világba. A feje tetejére állt? Bizony:)
És ebben a világban izzadságtól csatakosan, gumitornacipő szagú szobában, kakaskukorékolásra ébredtünk:) Nevetve állapítottuk meg, hogy bizony egy tűzfalra néző ablakú szobát kaptunk a lefoglalt erkélyes helyett. Nosza, össze is pakoltam szépen mindent, Balázs pedig elment megkeresni a háziakat, hogy megkérdezze a szobát. Akik nagyon rendesek voltak, mondták, hogy egy másik panziójukban van erkélyes. El is repítették az emberemet motorral oda, hogy lássuk, hová kell majd menni délután. A cuccokra ne legyen gondunk, azt majd átviszik. Szoba megoldva:)
Ebben a feje tetejére állt világban reggelire levest esznek. A híres vietnámi pho leves tele van tésztával, zöldségekkel, legtöbbször marhahússal, jár hozzá friss zöld és csírák, citrom és szószok. A különböző nagyságú levesezőkben együtt ülnek a kis műanyag székeken az öltönyös üzletemberek, a divatos fiatalok, és az egyszerű munkások. És mi, a kalandvágyó turisták. Az első tíz-tizenegy pálcika falat rendkívül izgalmas, de utána rájövök, hogy a reggeli levesezés nem az én műfajom. Maradok a bagettnél:-)
Ebben a világban a parkokban tornáznak és harcművészeteket gyakorolnak a kis pagodákban. És minden gyönyörű zöld.

Az az illendő, ha két kézzel nyújtjuk fizetésnél a pénzt, és sok épület előtt le kell venni a cipőnket. Pl. a szállásunkon is. 
A kávé isteni. Az alján sűrített tej van, erre csöpög rá kb. négy perc alatt az erős kávé.A végén összekeverve mennyei íze van. Lehet kérni jeges változatban is. 
Az viszont furcsa, hogy a sört legtöbbször jéggel adják:)

A közlekedés semmi eddig megszokottra nem hasonlít:) Robogók tömött sorokban, amit néha megszakít egy-egy autó vagy busz. Ha gyalogosan vagy, akkor csak egyszerűen lelépsz az útra, és egyenletes tempóban elindulsz. A robogók kikerülnek. Az autókat jobb elengedni, és csak azután lépni az útra.
Mivel a járda tele van mozgóárusokkal, kajáldákkal és kitelepült boltokkal, csak az út szélén lehet menni, libasorban. Kéz a kézben andalgásról csak a parkokban lehet szó.

Ha egy vietnémi háromszor találkozik egy másik emberrel, akkor azt már ismerősnek tekinti, és köszön neki. Nekünk egy rendőrünk volt:)

Végül. Hogyan nyiss ki ebben a világban egy üveg bort, ha nem hoztál dugóhúzót, és a szállodában sem tudnak adni? Hajlítsd ki egy fogasnak az akasztós részét, és az így kapott erős fémdróttal nyomd be a dugót. Máris hozzájutottál a nedűhöz:)

És most egyenesedjünk fel. Hisz ez a világ csodálatos! Az úton való átjutás olyan, mint a lélegzés, a bor finom, a levegő füstölőillatú. Otthonos:)