Ebben a napban aztán volt minden: csoda, szomorúság, izgalmas helyek, egzotikus ételek.
Reggel a királyi palota felé vettük az irányt, ami egy csodálatos ékszerdoboza Phnom Penh-nek. A szemetes utcák között igazi gyönyörűség bújik meg, hatalmas értékekkel. A palota 1939 óta ismét királyi rezidenciaként funkcionál. A turisták részére csak egy része áll nyitva, de milyen rész az! Csodálatos pagodák, templomok, és egy hosszan húzódó falfestmény, amelynek részletein órákig el lehetne időzni. Rengeteg Buddha szobor, színpompás növények.
Azért itt voltak olyan csodaszép dolgok, hogy bizony elfutotta a szemem a könny.
A következő könnyek a szomorúság és a felháborodás könnyei voltak. A Toul Sleng börtönmúzeum a Pol Pot rezsim kínzóközpontja volt, 1975-ig iskolaként működött. A neve S-21 volt, és ide hozták be a nem kívánatos személyeket és fogták őket vallatóra. A felszabadítást követően kevesebb mint tíz fogoly került ki innen élve. A területet meghagyták az akkori állapotában, romos, enyészetnek indult, nyomasztó. Az épületekben, termekben most kiállítások láthatók. Az első épületben a cellák, ahogy a vietnámiak megtalálták, a halottak képeivel. Aztán tablók az áldozatok képeivel. Rengeteg, végestelen végig. A Vörös Khmerek letartóztatás után minden rabot lefotóztak; rettegő, kifejezéstelen, vagy éppen kíváncsi arckifejezésük összefacsarja az ember szívét. Ki vannak állítva vallomások, amiket a rabokból erőszakkal szedtek ki. És a túlélők története, fényképei.
Egy másik teremben Pol Pot és társai pereit és az ítéleteket mutatják be, amelyek fájdalmasan későn történtek. Nagyon nyomasztóak a magánzárkák, és a kínzókamrák.
Ezt a múzeumot csak összeszorult torokkal lehetett végignézni. Újra és újra felháborít, hogy ilyen szörnyűségek megtörténhetnek a világban, és máig megtörténnek.
Az ebédünk már egy kicsit felszabadultabb volt, főleg, hogy olyan étteremben ettünk, amelynek a specialtása a pók volt. De mi nem kóstoltuk meg:-)
Utána elsétálgattunk egy csodás templomkomplexumban, és megnéztük a Nemzeti Múzeumot. Nekem legjobban a kertje tetszett, a csodálatos növényekkel.
A kambodzsai emberek zömökebbek, mint a vietnámiak, és a bőrük színe is sötétebb. Szép, sűrű fekete hajuk van, és szélesebb arcuk. Ők is barátságosak, de visszafogottabbak, kicsit szomorkásak.
Az utcákon látszik a szegénység, koszosak, és szemetesek. Itt rizikósabb utcai árusnál enni, illetve nem is nagyon lehet. Vietnámmal ellentétben, itt nagyon elválnak a turistás részek a helyi, autentikus részektől. Nem igazán lehet keveredni. A turistás részek, pl. itt a folyópart, tele vannak nyugati ételeket is kínáló éttermekkel, a csak nekik működő boltokkal, szórakozóhelyekkel, piacokkal. Fizetőeszközként a Dollárt fogadják el a legtöbb helyen.
Délután a folyóparton sétáltunk, kávéztunk. Láttunk egy nagypapát, aki a sétányon ült a kicsi, totyogós unokájával. A kisfiú legalább egy fél órán keresztül egy műanyag székkel játszott, tologatta rendületlenül az emberek között. A papa nem aggódott, fél szemmel azért mindig figyelt, a gyerek pedig mindig visszament egy kis kószálás után a tatához. Ott azért még lassabban élnek. Mi is lelassultunk kicsit, és jó volt:-)
